Színházi élmények 12. - Virágot Algernonnak (Operettszínház)

 

Daniel Keyes könyvéről írtam már egyszer (Daniel Keyes: Virágot Algernonnak), bár nem túl hosszan, mert olyan mély nyomokat hagyott bennem, amiket nem feltétlenül tudtam már szavakba önteni. Éppen ezért a filmről meg sem kíséreltem beszámolót írni (természetesen azt is végig bőgtem), de most, egy nappal a színházi élmény után szeretném valahogy igenis kifejezésre juttatni a musical által belőlem kiváltott érzéseket.

A 31 Charlie Gordonnak egyetlen álma van: hogy olyan okos legyen, mint minden más ember. Szellemileg ugyan egy kisfiú értelmi szintjén áll, de ami megkülönbözteti a többi társától, az a hihetetlen tudásvágy és a fejlődni vágyás – amire képes is lenne, ha az agya nem gátolná benne. Egy nap pedig Charlie megkapja élete lehetőségét, amire mindig is vágyott: zséniusz lehet.

De mi az ára?

A férfin a világon először végrehajtanak egy bonyolult agyi műtétet, melyet eddig csak egereken próbáltak ki, és figyelik Charlie-t, mint egy kísérleti egeret, nézik, hogyan fejlődik, hogyan tud végül könyveket olvasni, hogyan lesz hirtelen olyan, mint a többi ember – majd ahogy mindenkinél okosabbá válik. Azonban Charlie így sem feltétlenül boldog. Minden létező tudás és képesség a kezében van, több, mint amiről valaha álmodott – és épp ez az ára a boldogságának: a boldogsága. 

Lehet embereken kísérletezni? Lehet állatokon kísérletezni? Algernon, a fehér egér és Charlie egy és ugyanaz, nem különbözteti meg őket semmi más, csak az, hogy minek születtek. Mégis, mindkettőjüket üvegkalitkába zárják, egyedül Charlie-nak van meg a lehetősége, hogy szóljon: neki is vannak érzései. 

Az ember ott kezdődik, hogy létezik. Maga a létezés olyan érték, amit ha bármilyen másság miatt nem fogadunk el, egész egyszerűen a saját emberségünket tagadjuk meg.

A könyvben főleg Charlie-ra koncentráltam, mivel az ő szemszögéből, az ő leírásai által látjuk, mi is történik vele, ám a film volt az, amikor elkezdtem igazán, tudatosan elgondolkodni a többi szereplő, Charlie környezetének megélésein is. Ott van például Alice, a tanárnő. Az ő szemszöge talán éppen olyan fájdalmas, mint magáé a férfié, hiszen ott van egy felnőtt férfi az elején, akire úgy kell figyelnie, mint egy gyerekre, de ez a gyerek hirtelen felnő, és Alice beleszeret. És így, teljes szerelemben kell végignéznie, hogy a férfi, akit szeret, szépen lassan visszaesik, elküldi, majd el is felejti őt, és ismét csak a csodás Ms Kinnianként tekint rá, hiába mentek keresztül annyi mindenen együtt, csak a nő az, aki ezt tudja is. Kegyetlen, akárhonnan is nézzük a történetet. 

Az egyik ok, ami miatt látni akartam ezt a musicalt egészen azóta, mióta épp csak megemlítették, hogy tervezik, az az, hogy az Operettszínház darabjaira mindenki azt mondja, hogy szórakoztatóak, de nem komolyak, nem közvetítenek mély üzenetet, és bármennyire szeretik az emberek, csak szórakozásból járnak, kikapcsolódni. Ezzel többé-kevésbé egyet is értek, de ez egy olyan könyv, amiből nem tudtam elképzelni, hogy szórakoztató darabot, kikapcsoló darabot tudnak összehozni. A másik ok pedig a szereposztás. Ez az információ persze később kapcsolódott hozzá, de olyan nevekkel, mint Kerényi Miklós Máté, Földes Eszter, Szabó P. Szilveszter, Földes Tamás, Gömöri András Máté, Auksz Éva, Nádasi Veronika és Kékkovács Mara, ráadásul a Raktárszínházban, az ember nem hagy ki színdarabot, ha szereti az Operettszínházat. 

A darab bemutatója november 20-án volt, és szerencsére én már 21-én ott ülhettem a nézők között, bámulva ezt a csodát, amit a színészek, a zeneszerző, szövegíró és rendező összehoztak. Mert ez egy csoda volt, nem tudom máshogy megfogalmazni. Az első jelenet első percénél tátva maradt a szám, döbbenet jelent meg az arcomon, ami úgy is, hogy ismertem előtte a történetet, a végéig rajta is maradt, legtöbbször a könnyekkel együtt. És nem csak én voltam így vele. A nézők már a szünetben is néma csöndben hagyták el a nézőteret, halk suttogásokat lehetett hallani, szipogásokat, senki nem tolakodott előre, nagyjából háromszor annyi időbe telt kiérni a folyosóra, min máskor, a mosdóban pedig minden nő a lefolyt sminkjét igazgatta. És ez csak az első felvonás volt, és már itt a rendező, Somogyi Szilárd nyakába ugrottam volna, vagy megfojtani, vagy megölni. Ezt még mindig nem döntöttem el.

És ez még csak az első felvonás volt – a másodikat már szünet nélkül bőgtem végig, ahogy a mellettem ülök is. A színészek is sokkal csendesebben jöttek a tapsrendél, mi meg alig bírtunk tapsolni, pár percig senki nem fogta fel, mi is történik – és ez egy színésznek talán sokkal nagyobb megtiszteltetés, mint a hatalmas tapsvihar. A végén, hazafele sétálva (nem bírtam metróra szállni, muszáj volt kisétálnom magamból a dolgot, és gondolkoznom), az jutott eszembe, hogy ez az, ami miatt ezt szeretném csinálni. Mert az, hogy a hobbimat űzhetem nap mint nap, és ez az emberekből ilyen érzéseket – nem feltétlenül boldogságot, de katartikus élményt vált ki, az egy fantasztikus dolog. Mindig csodálattal néztem a színészekre, kiskorom óta, és amint beszélni tudtam ugyanezt elmondtam, hogy ezért szeretnék színész lenni: hogy a nézőtéren ilyen érzések jelenjelek meg egy általunk összerakott valami láttán. Nincs ennél fantasztikusabb munka a földön! 

Ami még érdekes hogy ugyan ez egy musical, de szinte észre sem vettem, mikor énekeltek. Teljesen belefeledkeztem a történetbe, és minden dal olyan volt, mintha tovább beszéltek volna. Nem volt különbség közte, nem lehetett észrevenni az átmeneteket.

Földes Eszter: Alice bőrébe bújva éppen olyan volt, mint amilyennek a könyv elolvasásakor képzeltem. Nekem ő volt és lesz Ms Kinnian mindig, nagyon örülök, hogy ő kapta a szerepet, bár ő volt az egyetlen, akinél nem szerettem, mikor énekelt. Bár nem csúnya a hangja, sőt, kifejezetten szép, de nem simult bele a szerepébe, erőlködésnek éreztem minden dalt tőle – persze a végére már nemigen vettem észre semmit, örültem ha láttam.

Szabó P. Szilveszter: Róla eddig is tudtam, hogy egy nagyszerű színész, nagyszerű énekes, ráadásul ezt a szerepet mintha rá szabták volna. Nem szeretné a történet végéről elárulni semmit, bár sokan valószínűleg persze tudják, de a vívódásai, a tekintete, a kisujja legkisebb porcikája is játszott. Ő volt dr. Strauss, és nem Szabó P. Szilveszter tegnap este. 
 

Gömöri András Máté: Őt először láttam “komolyabb” szerepben, olyan igazi, felnőtt férfi szerepben, és tökéletesen alakított. Most, hogy más karakterként is láttam, minden kétely nélkül állíthatom, hogy igazán ígéretes fiatal színész!

Földes Tamás: Földes Tamást is eddig teljesen más karakterekben láttam, ám ahogy a bárban Auksz Évával (Lita) művelt, a jellem, amit megjelenített, teljesen eltért azoktól, amiket eddig láttam tőle. Bár negatív karakterként szerepelt, és a humoros részeken sem volt képes nagyon nevetni a közönség, nagyszerűen játszott ő is. 

 

És végül Kerényi Miklós Máté: lassan igazán meg vagyok arról győződve, hogy nem csak a húgom, de én is beleszeretek :) Ahányszor megjelenik a színpadon, valami megváltozik. És Charlie szerepe, a szánalomra méltó, a minden nőből anyai ösztönöket előhúzó szerep – csak meg akartam ölelgetni, és azt mondani, hogy minden rendben lesz. Nem hiszem, hogy volt olyan nő, aki az előadás után ne szeretett volna bele. Mivel ugye a Raktárszínházban volt az előadás, nagyon közel voltak a színészek, minden arcrezdülésüket figyelemmel lehetett kísérni. És mikor Máté játszott, csak az arcára kellett pillantania az embernek, és ennyit lehetett róla leolvasni: “Fogadjatok el!”. Ahányszor rá néztem, sírtam. Nem hiszem, hogy kel ennél több magyarázat ide.

Összességében én sírtam a könyvön, sírtam a filmen, most pedig sírtam a színdarabon. És lehet, hogy mazochista vagyok, de újra akarom olvasni most azonnal a könyvet, meg akarom nézni megint a filmet, de legfőképp: újra látni szeretném a musicalt!

Sírni akarok!

Képek forrása: szinpadfoto.hu