Az operettszínház idei nagy durranása a Fame - A hírnév ára bemutatása volt. A legtöbb ember által jól ismert musical története szerint egy csapat fiatal bekerül New York legnívósabb akadémiára, ahol tánc, ének és színészmesterség órákat vehetnek. Mindegyikük hatalmas ambíciókkal érkezik, ám hamar rá kell döbbenniük, hogy a sztárság nem csak a fényűzésből áll - kemény munka, sok áldozat és harc - ez az ára mindegyikük álmának.
A közönség több, mint húsz év után láthatja újra a színpadon a darabot, melyet a rendező külön a színház fiatal tehetségeire átírva engedett útjára. Az idei évben nagy hangsúlyt kaptak ezek a fiatal színészek, az operettszínház új generációja, ez a darab pedig teljes mértékben róluk szól; az útkeresés, a siker felé vezető út a darabon belül és kívül is. A darabban (és gondolom, a valóságban is) szerelmek, barátságok szövődnek, meg kell tanulniuk együtt dolgozni, tehetségek kerülnek ki, tehetségek vesznek el ahogy az élet, a hírnév magával ragadja őket.
A fiatalok közül a következőket tekinthetjük meg a darabban: Gubik Petra, Muri Enikő (Carmen), Veréb Tamás, Kocsis Dénes (Nick), Simon Panna, Jenes Kitti (Serena), Szabó Dávid, Gömöri András Máté (Jack), a későbbi generációkból pedig Kerényi Miklós Máté, Vanya Róbert (Jose), és Vágó Zsuzsi, Nagy Gréta (Mabel).
A tanári kar az "öregekből" áll össze, akik mind a darabban, mind az életben igyekeznek a helyes irányba terelni a fiatalokat; Nádasi Veronika, Szulák Andrea (Miss Sherman), Auksz Éva, Vásári Mónika (Miss Bell), Vasvári Csaba, Németh Kristóf (Mr. Myers), valamint Csuha Lajos, Pálfalvy Attila (Mr. Sheinkopf).
A díszletet Bátonyi Györgynek köszönhetjük - ez volt az első, amin megakadt a tekintetem. A metro, a bolt, a téglafal - igazi New York-i hangulatot teremtett, érdekes, vetítéses megoldásokkal "modernesítettek" még rajta. A jelmezekhez sok hozzáfűznivaló különösen nincs, abszolút autentikus ruhákban jelentek meg a színészek, úgy éreztem, mintha a 2009-es filmbe csöppentem volna, csak sokkal közelebb éreztem magam a dologhoz. A végén majdnem felpattantam én is a színpadra, hogy együtt táncoljak és énekeljek a színészekkel a fináléban.
Saját tapasztalatból mondom, hogy hatalmas élmény, abszolút magával ragadó darab, az ember több helyen érzi úgy, hogy elsírja magát, vagy éppen megfullad a nevetéstől (ez főleg a színház különböző darabjainak említésénél történt (mint pl. Romeo és Júlia vagy Elfújta a szél). Utóbbi poénnál még húsz perccel később is súlyos röhögőgörcs fogott el, ha eszembe jutott.
A színészek alakítása az első felvonásban úgy éreztem, a táncos részeknél elbírt volna még egy-két hét próbát, de a második felvonásban teljesen elfelejtették velem ezeket az apró hibákat. Gubik Petrát most láttam először színpadon, és nagyon pozitív élmény volt, csak úgy, mint Simon Panna, akit ugyan kisebb-nagyobb mellékszerepekben már láttam, és mindig pozitívan gondoltam rá, de most, hogy komolyabb szerepben is láthattam, teljesen meggyőzött. Felesleges külön-külön leírnom a fiatalok teljesítményt, nálam mindegyikük jó pontot kapott, mint néző abszolút tehetségesnek tartom mindegyiküket, és szívesen köszönném meg nekik szemtől szemben ezt a hatalmas élményt, amit az előadás alatt kaptam tőlük!
Az idősebb generációt ezek után már nem is merem elkezdeni dicsérni; Nádasi Veronika szó szerint leénekelte a csillagokat is az égről, Csuha Lajos minden nézőt úgy nevettetett meg, mint senki más, Vásári Mónika Miss Bellje az eddigi legjobb volt, Németh Kristóf pedig nagyszerű tanár - lenne, ha nem vetne szemet a diákjaira :) Ugyan reménykedtem benne, hogy Mabel szerepében Vágó Zsuzsit láthatom, nem csalódtam Grétában sem. Ugyan a szólója csúszkált mint havas lejtőn a kisgyerek szánkója, de ezt a hibát leszámítva (mindenkinek lehetnek gyengébb napjai) kellemes meglepetés volt. Kerényi Miklós Mátéról csak annyit szeretnék még megemlíteni, hogy a tánckart is letáncolta, de mérföldekkel. Ilyen táncbeli adottságokkal megáldva én lennék a világ legboldogabb embere - de az is elég volt, hogy láthattam a színpadon. A Romeo-alakítása pedig még most, utólag rágondolva is mosolyt csal az arcomra.
Ugyan tudom, hogy minden beszámolóm végén azt ajánlom, hogy aki teheti, nézze meg a darabot, de ezt most különösen a fiatalságnak ajánlom, azok közül is azoknak, akik amúgy nem olyan nagy színházlátogatók, mert ezt megéri megnézni, és garantálom, hogy vagy ezt szeretnék majd újranézni, hanem az operettszínház minden egyes előadására jegyet akarnak majd váltani!
Köszönöm az élményt!
Képek forrása: Budapesti Operettszínház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése