Mint ahogy ígértem (magamnak vasárnapra, de ezt még elnézem), újabb operettszínház/raktárszínház élményt hoztam. Komolyan, ezek nem tudnak semmi mást csinálni, mint zseniális dolgokat? Ismételnem kell már megint önmagam - lehet számolni a zseniális-szócskát a bejegyzésben!
A Lili bárónő egy operett, mondhatjuk, hogy tipikus történettel, de igazából nem sok operettet láttam (sajnos...), így nekem újnak tűnik minden egyes alkalommal.
A történet szerint adott egy eladósodott gróf, aki kénytelen eladni a kastélyát. A báró és lánya, akik beköltözni kívánnak azonban a komornyiknak nézik, a lány szépségére való tekintettel pedig a gróf a maradás mellett dönt - természetesen komornyikként.
A történet tehát arról szól, ahogy ez a két fiatal (Lukács Anita és Dolhai Attila) végül egymásba szeret, majd miután a titokra fény derül, hogyan kötnek ki egymás mellett újra.
Adott még ugye a báró (Jantyik Csaba), Frédi (Kerényi Miklós Máté), a kissé bolondos, szerencsétlen karakterű fiatalember, akinek a bárókisasszonyt ígérték, valamint a kastély két örököse, a két vénkisasszony (Lehoczky Zsuzsa és Kalocsai Zsuzsa), akik mindenképp megakarják kaparintja a kastélyt és/vagy a bárót.
És persze mi lenne velünk Szendy Szilvi, a csinos színésznő karaktere nélkül, aki végül Frédi mellett találja meg a boldogságot? Nem is operett lenne!
Akármilyen összevisszának is tűnik ez a leírás, természetesen a történet nem bonyolult. Sőt! Viszont végig úgy lehet rajta nevetni, olyan igazán vidáman, hogy megéri!
Ki is emelném a két fő mulatságforrást, Szendy Szilvit és Kerényi Miklós Mátét. Ezek ketten... Mindig tátottam rajtuk a számat, ilyen akrobatikus mutatványokat éneklés közben, ráadásul most egy kisebb térben is - elképesztő! Hogy nem dőlnek ki a fáradtságtól úgy az első kettő perc után?
Aztán ott van a Dolhai-Lukács páros, a romantikus, szép szál. És hát Dolhairól beszélünk. Szerintem említenem se kell, de főleg miatta mentem el, és nem bántam meg! A közönség valószínűleg mind ismerte a Romeo-múltját, és mikor a bárókisasszony színésznői pályára kíván lépni, elszavalva a Romeo és Júlia erkélyjelenetéből a monológot - Dolhai összeesett a röhögéstől. Nem tudom abból a részből mennyi volt forgatókönyv szerint, és mennyi nem, de az tény, hogy a következő pár jelenetben a nézők nem kaptak levegőt - és ahogy elnéztem, a művészúr sem. Nemigen volt mosolymentes és teljesen befejezett mondata egy darabig.
Ezért imádom a színházat!
Szerintem aki nevetni szeretne, az mindenképp nézze meg, olcsó, jó. Kell ennél több? Én rég nevettem ennyit, az egyszer biztos! A színészek zseniálisak, a történet aranyos, a kivitelezés zseniális, í díszlet zseniális! (Számoltok?)
Képek forrása: Budapesti Operettszínház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése