Mostanában többször fordulok meg az Operettszínházban, mint bárhol máshol, annak ellenére, hogy töméntelen más dolgom lenne (nem mellesleg a pénzt is inkább félre kéne tennem, mégsem érzem kidobottnak), azonban a Raktárszínházban még nem voltam. Már van jegyem a Lili bárónőre (Dolhai, khmm...), de sajnos addig még van két hetem, de hirtelen, a várakozás közben, miközben loptam a napot az Operettszínház honlapján (új hobbi), belefutottunk a Kaukázusi krétakörbe. Egyik barátnőm, aki Szabó P. Szilveszter fanatikus azonnal kijelentette, hogy megyünk, és 2000 ft-om éppen akadt rá, így természetesen elmentünk (ez volt a nagy csattanó).
Na. Akkor most jön a rajongói-üzemmód. Jóanyám szerint mindenképp kritikusnak kéne mennem, mert mikor megkérdezte, milyen volt, a következőképpen fogalmaztam meg a véleményem:
Egyszerűen zseniális! Annyira közel volt mindenki, hogy hihetetlen! Ezek zseniálisan játszanak! Mindenki zseniális volt! A díszlet - egyszerűen zseniális, olyan mint nálunk szokott lenni! Zseniális volt, ahogy az első sor is benne volt, zseniális volt, hogy mintha mindenki az én szemembe nézett volna! Zseniális!
(Amúgy esküszöm, tényleg mind engem néztek! Sajnos akivel mentem szintén ezt mondta, de nem szegi kedvem :D)
Ehhez azért tudni kell, hogy az én életemből kimaradt a filmsztárokért való rajongás, a különböző férfinemű hírességgel való szoba-kiplakátolás, és úgy érzem, hogy így 20 évesen tört rám a tinikorom hirtelen. Azért próbálok most itt ennél bővebben írni a darabról - ami zseniális volt!
A Kaukázusi krétakör egy Brecht-mű, alapjaiba nézve kemény, lassan emészthető, hihetetlen mondanivalóval, amit vagy sikerül jól színpadra vinni úgy, hogy nem laposodik el a történet, vagy nagyon próbálnak ragaszkodni az eredetihez, és a néző ülve alszik az első felvonás után, mert nem bír több információt befogadni.
A történet ott kezdődik, hogy a kecsketenyésztők és gyümölcstermesztők vitatkoznak, kié legyen a völgy. A vitának az énekes megjelenése vet véget, akit Szabó P. Szilveszter alakít (mondjam, hogy zseniálisan, vagy felesleges szócséplés?), elmesélve egy hasonló történetet, melynek befejezésében minden kisimul. Erről a mondáról szól a darab.
Grúziában járunk a polgárháború ideje alatt. A kormányzót kivégzik, felesége menekülni kényszerül, ám gyermekét véletlenül hátrahagyja. A kisfiút Gruse (Peller Anna), az egyik szolgálólány veszi magához, bár neki is hatalmas nyűgöt jelent, mégsem bírja otthagyni, így együtt menekülnek el a városból. A menekülés közben azonban annyira megszereti a kisfiút, hogy miután a háború hangjai elhalnak sajátjaként neveli tovább, mígnem egy nap az igaz (vagy inkább szülő-) anyja visszaköveteli. Bírósági tárgyalással azonban a sok-sok kaland hepienddel végződik, és a bíró (Faragó András) Gruse-nak ítéli a gyermeket. Közben persze nem csak ennyi történik, ott van még Gruse szerelme, Szimon Csacsava is (Makranczi Zalán), egy férfi, aki végül elveszi (Kocsis Dénes), és sokan mások, például a Nádasi Veronika által alakított anyós, öregasszony és a többi. Fantasztikus szereposztás van, az biztos, egytől egyig meglepően jól alakítanak, amit ráadásul közelről szemlélhetünk meg.
Szóval említettem, hogy ez nem egy könnyű darab, de Somogyi Szilárd, a rendező, ezt is nagyszerűen megoldotta. Tele van humorral az egész, de nem veszi el a darab mélységét, mindig jókor teszi bele, és hol nevet az ember, hol sír, de egyik sem vesz el a másikból. Tökéletes az egyensúly, hogy úgy fogalmazzak, és az ember úgy jön ki a színházból, hogy kapott valamit és nevetett is egy jót.
Talán az egyik legjobb darab, amit eddig láttam, a jegy ára sem olyan borsos, mint pl. egy Romeo és Juliának, sokkal nagyobb élményt nyújt a kis tér, és bár nem mondom, hogy többet nem megyek a Nagyszínpadon játszódó darabokra, de most határozottan nagyobb kedvem van a Raktárszínházhoz, mint ahhoz.
Képek forrása: Budapesti Operettszínház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése