Lauren Oliver: Delírium

Eredei cím: 

Lena egy olyan világban nőtt föl, ahol a szerelem mint a legveszélyesebb betegség szerepel a köztudatban. 18 éves kor fölött azonban kötelező átesni a kúrán, ami után (jobb esetben) már nem kell tartani az amor delíria nervosától.

Addig azonban hátra van még kilencvenöt nap.

Ezalatt az idő alatt a szabálytisztelő, a betegségtől rettegő lány teljesen más véleményt formál a szerelemről, mivel találkozik Alexel, aki ugyan kikúráltnak látszik, de valójában egy Veszett. Lena megtapasztalja, milyen érzés szeretni valakit, szinte naponta szegi meg a kijárási tilalmat, és bár megkapja a kijelölt párját, minden el van rendezve az életében úgy, ahogy a társadalom megkívánja, csak Alexel érzi úgy, hogy tényleg él.

Na most, először is, ha a K vagy az L karakterem olykor hiányzik, arról tudok, nem a saját gépemen írok, és bár nagyon masszívan ütlegelem szegény billentyűket, nem mindig engedelmesednek. Ez van, tanuljatok meg L és K nélkül olvasni, nincs más megoldás!

(Bár csak viccelek, képzejük már el, milyen lenne, ha ezek  a betűk nem léteznének??? "Edvesem, enné oy edves evest everni?")

Szegény Lauren Oliver-t már jól leírtam, miután hatalmasat csalódtam a mások által égig magasztalt Mielőtt elmegyekjében, és tessék! Imádtam! Az ötlet, a kidolgozás, a fogalmazás… Vágytam már egy jó olvasmanyra, és szerencsém lett! 

Azok a legveszélyesebb betegségek, amelyek elhitetik velünk, hogy jól vagyunk.

Először is az ötlet. Mikor először fogtam fel igazán, mi is ez a könyv (és elég sokszor olvastam már a fülszöveget, sokan is ajánlották), akkor valami ilyesmi volt a reakcióm: he? Na igen, én teljesen nyitott vagyok, de azért ez éppen sok(k) volt a sok borzalmas tinikönyv mellett, ami mellett épp álltam, vagy épp olvastam. De hát a kényszer nyert, meg azok a hülye kihívások (és az, hogy a harmadik részének csodaszép a borítója, és egyszer oda is el kell jutni *-* ), nekiálltam, és boldogan jelentem ki (ismét), hogy pozitívan csalódtam! 

Először is, bár Lena nem lett kedvenc karakter, és a nevét is sokszor vissza kellett keresnem, nem sok vizet zavart, magyarul nem idegesített kifejezetten, így nem is akarok vele sokat foglalkozni. Alexel ugyanez a helyzet. Pedig ők a főhősök! Na jó, mit is szerettem én ebben a könyvben? Á, igen, Hana(és nem, az N betűm működik, tényleg csak eggyel írják)! Ő a legeslegérdekesebb karakter mindközül! Megmentette nekem a könyvet (és láttam ám, hogy van róla egy külön "kötetecske" szóva vigyázz, Hana, jövök! 

Az egész történet igazából annyiból áll, hogy Lena rájön, valami nem stimmel azza, hogy a szerelem egy rossz dolog. Hisz boldogabbá teszi az embert! És tény, ha nincs szerelem/szeretet, akkor az ahhoz kapcsolódó fájdalom sincs, de élet úgy az élet? Erre keresi a magyarázatot, vagyis igazábó csak élni akar, ami a végén sikerül is - de milyen áron? 

Nem lehetsz boldog anélkül, hogy néha boldogtalan lennél.

Oké, nem lövöm le a könyv két legizgalmasabb mozzanatát (igazából a kettetleneket), mert tény, ebben a könyvben nem sok történik de mégse lehet letenni (és nem, nincs köze a ragasztóhoz, amivel eleinte rögzítettem a kezeimhez, hogy mindenképp a végére jussak). 

Szóval jó könyv, olvassuk, most meg megyek vissza egy igazi betegségbe, amit tüdőgyulladásnak hívnak, és unatkozom tovább - az eőbb a fejem fölött lévő lámpabúrával játszottam és énekeltem neki, szóval azt hiszem, tényleg erős a gyógyszerem... 

5/5