Jessica Park: Flat-Out Love - Szeretni bolondulásig

Eredeti cím: Flat-Out Love
Fordítás: Komáromy Zsófia
Kiadás: Könyvmolyképző, 2013
Oldalszám: 382

Julie most kezdi az első egyetemi évét, ám már rosszul indul az egész, mivel az interneten bérelt lakás nincs ott, ahol kéne lennie. Vagyis sehol sincs. Vagyis kamu volt az egész. Szerencséjére azonban anyja egy egyetemi barátnője befogadja a családjába, ami viszont érdekesebbnek mutatkozik be egy átlagnál.

Először is, ott van Fotó Finn, a két testvér bátyjának élethű mása, akit mindenhova magukkal cipel a kistini Celeste (aki ezen kívül a szokásán kívül is fura), és úgy tűnik, sem Matt, a báty, sem a szülők nem tartják ezt furcsának.

Julie elhatározza, hogy megpróbál segíteni a kislánynak, hogy rendes tini lehessen, ám ez nehezebb  feladat, mint gondolná. Nehezíti még a dolgát, hogy senki nem árulja el neki, mi váltotta ki ezt a kislányból, mindenki titkolózik.

Az egy év alatt, míg Juli a családnál lakik, beleszeret Finn, az Istenbe a Facebook-on keresztül, rájön a titkukra, kiszeret belőle, majd végül aztán tényleges szeretetre lel. De az odavezető út nagyon göröngyös, tele van fájdalommal, és egy ember sem lenne képes épp ésszel felfogni azt a mennyiségű érzelmet, amit ennek a pár embernek a könyv végéig át kellett élniük!

Igen, most úgy beszéltem a szereplőkről, mintha igaziak lennének, pedig talán ettől állnak a legtávolabb. Személyiségek ugyan egytől-egyik, de az alapvetően mindennapi szituációk csak papíron, és nyálas amerikai filmekben léteznek. Sokáig úgy gondoltam (amit mostanában elég sok könyvnél érzékelek – valószínűleg bizalmatlan lettem), hogy ez rossz. Nem hittem el a szereplőket, főleg a beszédükkel volt problémám, hogy így aztán 100000000%, hogy senki sem beszél!, de hála a betegségemnek (ki hitte volna, hogy valaha is ilyet mondok) ma ültem, filmem vagy sorozatom már nem volt, de kedvem se hozzájuk, így olvastam. 

És egyáltalán nem bántam meg!

 Éppen az, ami eleinte a legjobban idegesített – a beszédstílus lett az, ami miatt egyre inkább tovább akartam olvasni. Majd lassan, már szinte az első negyedénél elkezdett valami motoszkálni a fejemben. Egy elmélet, amiről meggyőztem magam, majdnem a végéig, hogy hülyeség, pont azért, mert erre gondoltam először, nem az lesz. De igen! És mégsem volt rossz, természetesnek tűnt, evidensnek. Persze valahogy a jó értelemben. A húgom mellettem volt, miközben olvastam, a vége felé egyre többször nevettem fel, egészen érdekes rekedt, köhögős, lónyerítésre hasonlító hangon, a húgom meg egyre többször szólt rám emiatt, hogy ijesztő vagyok. De valahogy az egyszerű, mindennapi helyzetek komikuma teljesen feldobott, holott többségében ez a könyv minden, csak nem reális helyzetek tömkelege. Nem a probléma az, ami nem hihető, az egyszerű párbeszédek, szituációk.

És mégis szerettem, abszolút bolondulásig!  :)

4,5/5