 |
| Eredeti cím. How I Live Now Fordítás: Tóth Tamás Boldizsár Kiadás: Európa, 2013 (első magyar kiadás: Animus, 2007) Oldalszám: 224 |
Bár a borítón az áll "Szerelem a harmadik világháború idején", egyáltalán nem ez volt a fő motívuma. Nem erről szólt (mármint teljességében nem ez volta középpontjában). Nekem ez a könyv arról szólt, egy anorexiás amerikai lány, akinek eddig nem volt senkije, akire számíthatott volna, akit igazán szerethetett volna, megtalálja a családját, és a háború alatt hazatalál - a szó minden értelmében.
A könyvvel én úgy találkoztam, hogy kijött a film. Nem, valójában akkor még nem jött ki, csak az előzetese. Nem is tudtam, hogy könyv adaptáció, míg talán a molyon meg nem láttam egy erről szóló karcot. Onnantól kezdve természetesen azonnal akartam a könyvet, és most karácsonyra meg is kaptam.
De mire is számítottam?
Egy háborús, akciódús regényre, melynek központi eleme a szerelem, ami háborús időkben még erősebben megmutatkozik.
Helyette mit kaptam?
Egy viszonylag nyugodtnak mondható történetet arról, ahogy egy beteg lány rendbejön, miközben elválasztják az új családjától is, és visszatalál hozzájuk, a boldogságnak nevezhető dolgok pedig csak több, mint tíz évvel később találja meg.
Furcsának tűnhet, és mikor először hallottam egy említést róla, nekem is az volt, hogy Daisy és Edmond közt kialakul egy nagyon erős, szerelmi kapcsolat, holott Edmond a lány unokatestvére. Már-már el is vette a kedvemet az olvasástól, de szerencsére belevágtam. Azt kell mondanom, nem tűnik furcsának a kapcsolatuk. Egyrészt nincsenek együtt sokat, mert hamar szétválasztják őket, másrészt az egész történetet Daisy elbeszéléséből ismerjük meg, a visszaemlékezéséből, az ő sajátos stílusában. Egyáltalán nem furcsa, és nem is igazán közpnti téma, inkább Daisy és Piper, a kilenc éves unokatestvér kapcsolata érdekes, főleg, mert a könyv szinte egészében a két lány együtt van.
Visszatérve az elbeszélésre. olyan volt, mintha tényleg azt hallgattam volna, ahogy valaki elmeséli a háborúban betöltött szerepét, még ha az épp a nagyjáboli kimaradás is volt belőle. Daisy a nehéz és fájó részeket nem ecseteli túl részletesen, ami még hitelesebbé tette, hogy nagyon fájó emlékről van szó, mivel az ember, ha elmesélné valakinek valamit, azt, hogy menyire sütött a nap még részletesebben mondja el, mint hogy látott egy rakás hullát. Pusztán csak mert fáj rá visszaemlékezni.
A háború mindenkinek nehéz, ez tény. Még azoknak is, akik nem csöppennek közvetlenül a közepébe. Nincs élelemellátás, se gyógyszerek, se semmi. Már a házat sem ehet elhagyni. Ráadásul ez a háború nem a nagyon távoli jövőben zajlik, hanem mostanában, egy mostani történet, ami tejesen hiteles, e is tudom hinni, hogy így történne, vagy megtörténne. Ugyan nem tudjuk meg, ki az ellenség, vagy pontosan mi zajlik, csak annyit tudunk, amennyit egy 15 éves is, amennyit ő elmesél. Ebből is látszik, hogy nem ez a legfontosabb, ez csak egy nehéz körülmény.
Ez egy olyan történet, amit egy nap alatt is ki ehet olvasni, és érdemes is rászánni az időt: rövid, de belekúszik az ember fejébe, és mély nyomot hagy ott a maga sajátos, csendes háborútörténetével.
5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése