 |
| Eredeti cím: Prodigy Fordítás: AncsT Kiadás: Könyvmolyképző, 2013 Oldalszám: 358 |
Bizonyára emlékeztek, mennyire tetszett a sorozat első része, a Legenda. Két nap alatt ki is végeztem, egyszerűen folyamatosan azon járt az agyam. A második rész i hasonló érzéseket váltott ki belőlem, de valahogy ez kevesebb volt, majdnem egy teljes hónapig olvastam, és bár nem mondom, hogy rosszabb, valami miatt egy ponttal kevesebbet kellett neki adnom...
Day és June megszöknek Los Angelesből, és csatlakoznak a Patriótákhoz, annak reményében, hogy segítenek nekik kiszabadítani Day, a Köztársaság által fogva tartott öccsét. El is készül a terv, ám hirtelen meghal az Első Polgár, aminek nem kerítenek nagy feneket, nem is érdekel senkit, miért is történt ez, és nyomban a fia, Anden kerül a helyére. A Patrióták pedig kiadják az ultimátumot: kiszabadítják Day öccsét, ha megöli az új Első Polgárt.
Ahogy haladnak egyre előrébb a tervvel, amibe persze Day is és June is beleegyeztek, kiderül, hogy az új első Polgár egyáltalán nem olyan, mint az apja volt. De hogyan lehetne megállítani a Patriótákat? Egyáltalán, kinek is dolgoznak ők, a Kolóniáknak, vagy a kormánynak?
Röviden-tömören, a vége nélkül, ennyi is a történet. A Terv. És nekem sok helyen ez homályos volt, túl gyorsan történt minden, kevés magyarázattal. Például engem az Első Polgár halál egy tőmondatnál talán picit bővebben érdekelt volna. Azonban még így is élvezhető volt, a világfelépítés még mindig tetszik, a Kolóniák és a Köztársaság jól ki van találva, és bár a két főszereplőnk pusztán 15 éves, ami roppantul bosszantott, tekintve, hogy olyanok, mintha bőven harminc felé közelednének, mégis elhittem (többségében), hogy amit tesznek, az saját ötlet, nem pedig a szájukba rágott felnőtt agyból származó mondat.
Day és June kapcsolata nekem túl felszínes volt. Az első részben elhittem, hogy tényleg egymásra találtak, tényleg nagyon szerelmesek lettek, de itt mintha csak megszokásból mondták vagy tették volna, amit, holott alig pár nap telt el az előző kötet óta, mégis, mintha egy begyöpösödött öreg házaspár vitatkozott volna, valahányszor nem értettek egyet valamiben.
Azonban, mindezen negatívumok mellett a vége annyira lenyűgözött, és olyan izgalomban tart azóta is, hogy nem tudom rá azt mondani, hogy négy pont alattit érdemelne. Mert ami kiderült, és az, amilyen gondolatokat elindított a fejemben... Marie Lu, ugye ezt te sem gondoltad komolyan??? És mégis akkor milyen vége lesz ennek az egésznek? Nagyon drámai, sírós, "nem is volt így értelme az egész könyvnek"-vég, vagy pedig "ezt nem hiszem el, na ez azért már túl unikornis"-vég? Ebből nem lehet jól kijönni, és félek... Ki érez még így?
4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése