 |
| Eredeti cím: Saphirblau Fordítás: Szakál Gertrúd Kiadás: Könyvmolyképző, 2010 Oldalszám:358 |
Gwendolyn alig egy hete jött csak rá, hogy képes az időutazására, holott egész életében az unokatestvérét, Charlotte-ot készítették fel a Rubin szerepére. Egy kronográf nevű szerkezet segítségével képesek irányítani az utazásokat, így minden nap el tud tölteni egy kis időt a múltban, és ennek az elapszálásnak hála megszüntetik a váratlan múltba ugrálásokat.
Azonban ott van Gideon, aki egyfelől kedves, aranyos és rémhelyes, tipikusan az a pasi, aki eső látásra beleszeretnél, másfelől viszont bosszantó, arrogáns és kiszámíthatatlan. És ráadásul mintha nem árulna el Gwennek mindent arról, hol szerezte a karcolásait, vagy hogy ki támadott rá.
Azonban ott van Gideon, aki egyfelől kedves, aranyos és rémhelyes, tipikusan az a pasi, aki eső látásra beleszeretnél, másfelől viszont bosszantó, arrogáns és kiszámíthatatlan. És ráadásul mintha nem árulna el Gwennek mindent arról, hol szerezte a karcolásait, vagy hogy ki támadott rá.
A sorozat első kötetét (Rubinvörös) imádtam, bár kifejtettem, vagyis próbáltam, hogy nem sok minden történik benne, az írónő mégis megvett magának. Humoros, nem túl csöpögősen romantikus, időutazós, és ifjúsági. Nem ifjúságinak beállított… valami.
A sorozat onnan folytatódik, ahol az előző véget ért (na igen, ezzel is kifejeztem az agyi szintemet a mai nap folyamán), vagyis egy nappal azután vagyunk, hogy Gideon megcsókolta Gwent a gyóntatófülkében, de másnap a fiú különösen viselkedik, és ugyan ez a könyv is rövid idő alatt játszódik le, a fiú hangulata rettenetesen gyorsan változik. Ez a rész főleg a kettőjük kapcsolatáról szólt, de még mindig nem tartottam túl soknak. Szerintem az ifjúsági könyveknek megfelelően mindenből tökéletes mennyiségű és minőségű elem volt benne.
Még mindig nem derül ki, vajon Saint German gróf a jók vagy a rosszak oldalán áll, és igazság szerint csak tippelgetni tudunk, kik is a gonoszok ( a jókkal nagyjából könnyű tisztába jönni, de itt is vannak félrevezető jelek). Vannak, már az első rész óta elejtett megjegyzések két másik időutazóról, és Gwendolyn hajszínéről, amiről nagyon gyanús nekem hogy (SPOILER! AKI MÁR OLVASTA, VAGY NEM ZAVARJA? HOGY MEGTUD VALAMIT, CSAK AZ OLVASSA EL! Jelöld ki az egérrel, akkor el tudod olvasni) Lucy és Paul Gwen igazi szülei. Valaki…? Erre kérnék én valakitől választ 
Két kedvencem született, az egyik meglepő módon maga Gwendolyn, aki feldobta az egész könyvet a narrálásával, minden mondatban volt valami, ami mosolyra késztetett. A másik Xemerius, aki tulajdonképpen az idegesítő mellékszereplő állást töltené be, és normál esetben utálnám, de a humoros beszólásainak hála, annyira megszerettem, hogy csak reménykedni tudok benne, hogy a folytatásban is megtartja a humorát, mert imádtam!
És végre egy férfi főszereplő, aki nem folyton kedves, mosolygó, hűséges, hanem igenis vannak hangulat ingadozásai! Így kell ezt, Gideon, végre egy élő ember! És ha már az élő emberekről van szó: Gwendolyn el szokott menni a vécére! Egy kezemen meg tudom számolni, hány szereplő teszi ezt a könyvekben. De ő működik, mint egy rendes ember, eszik iszik és még aludni is szokott, sőt, elfárad! Hihetetlen!
A végén persze megint volt valami, amitől az ember azonnal tovább karaja olvasni, annak ellenére, hogy mondjuk ilyen késztetést a történet szempontjából az epilógus nélkül ilyen hevesen nem éreznénk. De Kerstin Gier tudja, mit kell tennie, hogy magához vonzza az olvasókat, és ne is engedje őket el onnan, mindezt erőszak kifejtése nélkül.
Egy-két idézet…
- Nincs véletlenül egy hajkeféd?
Csak mert jobban tudok énekelni, ha közben hajkefét tartok a kezemben.
Egy kellemes 18. század beli iszogatás alkalmával Gwen úgy döntött, elő adja magát.
Semmi okod hiperventillálni. Loverboynak még megvan az összes szép, fehér foga. És egyfolytában káromkodik magában, ami szerintem jó jel.
Xemerius egyik kedves megjegyzése.
– Furcsa, de épp arra gondoltam, mennyire örülni fogok azoknak az unalmas elapszáló estéknek 1953-ban – jegyezte meg Gideon. – Csak te és én, és Kanapé kuzinod…
A zöld Kanapé Gwen kuzinja
Tanácstalanul néztem rá. Efféle helyzetre nem készített fel Giordano, így azt sem tudtam, mit tanácsol az etikett egy rokokó taperoló esetére.
Rokokó taperoló. Nem tudok rajta túl lépni…
Az írónőről…
1966-ban született Bergisch Gladbach-ban, Németországban. Gyerekkora óta írónő szeretett volna lenni, ezt tartotta a legvarázslatosabb dolognak. Az első regénye levelekből állt, melyeket a Pfalz-ban élő barátnőjének küldött. A Rubivöröst 2009-ben írta meg, A Zafírkék ezután ezt rá egy évvel követte, és Smaragzöldnek pedig már egy teljes év sem kellett, hogy kész legyen (szeretettel várjuk itt, Magyarországon. vagyis inkább
türelmetlenül…). Férjével, fiával és macskájával egy Bergisch-földi faluban él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése