Robert Galbraith (J.K.Rowling): Kakukkszó

Eredeti cím: The Cucoo's Calling
Fordítás: Nagy Gergely
Kiadás: GABO, 2014
Oldalszám: 546

Az ünnepelt és méltán világhírű modell, Lula Landry váratlan halála felbolygatja Anglia, sőt, az egész világ nyugalmát. A rendőrség szerint öngyilkosság történt, azonban a család és a közei barátok mást állítanak, így Lula bátyja felfogadja magándetektívként Cormoran Strike-ot, hogy fejtse meg a rejtvényt.

A nem túl jól menő magánkopónak éppen kapóra jön a munka, jócskán le van maradva a fizetési határidőkkel, ráadásul a nyakába varrják Robint, a fiatal és roppant lelkes asszisztenst is, és őt is ki kell fizetnie, így elvállalja a munkát.

Ahogy a nyomozás előre halad, Robin egyre inkább belekerül a dolgok sűrűjébe, nagy segítséget nyújtva az amúgy vérprofi detektívnek, és a magánéletükben is egyre inkább összekapcsolódnak, hiába várja otthon a lányt minden este a vőlegénye, és Strike hiába lakik az irodájában, mióta kidobta a menyasszonya, az olvasó mégis érzi, hogy itt lesz valami.

J.K.Rowling vérprofi, akárcsak Cormoran Strike. Tagadhatatlan, hogy sokan akkor vették kezükbe Robert Galbraith könyvét, mikor megtudták, hogy a név a Harry Potter sorozat szerzőjét fedi (én is). De ez a nő, ez tud! Ezt innentől kezdve nem lehet tagadni. Én nem olvastam az Átmeneti üresedést, ez az első, amit a varázsló-sorozat óta tőle a kezembe vettem, de engem meggyőzött!

A történet alapvetően nem egy izgalmas, borzongós nyomozás. De ahogy közeledünk a vége felé, látjuk, érezzük, hogy Strike közel van a megoldáshoz, már tudja is, ki a gyilkos, de mi hiába látjuk a szemein keresztül a nyomokat, nem tudjuk! Na, ott már borzongtam kicsit, le se bírtam tenni a könyvet az utolsó 200 oldalnál!

És az hagyján, hogy a nyomozás tökéletesen ki van dolgozva, de valami olyan aprólékosan, hogy abba borzongtam bele, hogy is tudta ezt kitalálni Rowling, de a szereplők, mindegy, hogy főszereplő vagy mellékszereplő, mind-mind saját egyéniségekkel rendelkeznek, ami ritka. Nagyon sok szerző elrontja a sablonos mellékszereplőkkel a könyv egész hangulatát, de Rowling egy-egy szóval annyira tökéletesen illeszti a történetbe őket is, mint a történet kulcsfiguráit, hogy az ember úgy érzi, igenis élő szereplőkről beszél/ír!

Alapvetően van valami a nő stílusában, ami egyszerű, leíró, mégsem kényszeríti arra, hogy a tükör elé állítsa a szereplőket, csak hogy megtudjuk, milyen színű a hajuk (ez nagyon ki tud borítani, főleg, ha indokolatlanul áll a főszereplőnk, és bámulja magát a kirakatban, csak hogy az olvasó megtudja, hogy szereti a szokásos, barna haját igazgatni, meg hogy kék a szeme). A legeslegkisebb mellékszereplő is él és lélegzik! Ez a ritka, és a zsenialitás titka az én szememben!

Ami még kifejezetten tetszett, az Strike maga. Nem lett úgy beállítva, mint az aktuális szépfiú, aki ilyen izmos, olyan helyes, ilyen tökéletes. Nem. Egy tipikus középkorú férfi, akinek megereszkedett a pocakja, borostás az álla, olykor roppant mogorva, valamint még hiányzik a lába is. Tökéletesen tökéletlen! Végre! Egy hús-vér embert láttam magam előtt, nem a napon csillogó, mindenhonnan nézve tökéletes vérszívót! És még csak nem is helyezett nagy hangsúlyt a romantikára, ki se mondta egyszer sem, hogy Strike és Robin vonzódnának egymáshoz, mégis ott volt. Mert ha valamilyen karakterbe életet lehelünk, akkor mindenhol él, nem kell neki külön leírás, hogy hogyan issza a kávéját, mert látja maga előtt az olvasó.

Tudni kell, hogy hatalmas Rowling-fanatikus vagyok. Vagyis inkább Harry Potter, de hát mindig csodáltam azt a nőt, aki képes volt egy ilyen világot megteremteni, belehelyezni a hús-vér szereplőit, és mindezt hét köteten át görgetni-gurítani. És most láttam, hogy egy nem-fantázia világban, hanem a valóságban is képes tökéletesen elhelyezni a tökéletlen szereplőit. Ez szinte nehezebb, mintha az ember a saját világában, a saját játékszabályai szerint írna történetet, mert a mi világunkban adottak a szabályok – és a az ő karakterei megálltak a lábukon, nem viselkedtek fiktív karaktereként, hanem éppe úgy, mint a normál emberek!

Visszakanyarodva magára a történetre, engem az is meglepett. Kiskoromban rengeteg “gyerek-krimit” néztem, olvastam, és rájöttem, hogy a tettes mindig az, aki a legártatlanabbnak tűnik. Ezen az elméleten elindulva az elején ki is mondtam, ki a gyilkos. Na de aztán annyi bizonyíték szólt ellene, annyira nem vágott bele az elképzelésembe, hogy elvetettem a teóriám – és nem kellett volna! Vagyis de, jobb volt így, mert meglepődtem a végén teljesen, még így is, hogy először rá gondoltam. Talán éppen emiatt. És nem volt semmi arra bízva, hogy “nyomozó, ő tudja, az olvasónak nem kell érteni”, nem! Feketén-fehéren le volt írva, hogyan, mikor, miért. Hogy ilyet hogyan tud egy ember ennyire pontosan megtervezni, majd egy több, mint 500 oldalas regényben tökéletesen átadni – meg vagyok róla győződve, hogy Rowling egy robot!

Tulajdonképpen én így, a könyv olvasása után azt merem mondani, hogy a Harry Potter után, aki szeretne még Rowlingtól olvasni, ezt vegye a kezébe. Engem teljesen meggyőzött, nem tudom, milyen az Átmeneti üresedés, most már nagyon hamar sort kerítek annak az elolvasására is, de ez, ez határozottan megér egy misét!