Dawn Rae Miller: Larkstorm – Pacsirta

Eredeti cím: Larkstorm
Fordítás: Papolczy Péter
Kiadás: Könyvmolyképző, 2013
Oldalszám: 366

A tizenhét éves Alauda Greene, az Állam alapítóinak egyik utolsó leszármazottja, tudja a dolgát: keményen tanulni és mintapolgárrá válni, hogy ősei nyomdokába léphessen. Az életét a születése pillanatától elrendezték, és alig várja, hogy leérettségizzen és megkezdhesse közös életét Beckkel, a fiúval, akit szeret, amióta az eszét tudja.

 Nagyjából ez magában is foglalja a történet lényegét, ami persze egy nem túl meglepő szerelmi szál. Na de sikerült e kivitelezni az izgalmas társadalomleírással? 

Nagyon vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban… Egyrészt, hossz idő óta ez az eső könyv, amit elolvastam, amiért magamra is büszke vagyok, de éppen ezért szentimentális érzésekkel is gondolok rá. Másrészt a történet is zavaros. Mert most ki rokon, ki szerelmes, ki nem szerelmes, milyen is ez a Társadalom vagy mi van? Minden hasonló, disztópikus könyvnek a lényege az új társadalom felépítésén alapszik, annak „kell” a legkidolgozottabbnak is lennie, mert különben nem sok újat mond a „szerelmes lány és fiú valamiért nem lehetnek együtt” – történet. És ugyan az alapjai itt is megvoltak ennek, de nem elég erőteljesen. Hiányosan, olyan volt, mintha egy sebtében lekapart gondolat adta volna a gerincét és a testét is. Nem volt benne több, mint egy ötlet. 

A történetről nem is írnék sok mindent, mindenki döntse el maga, mit gondol, de én nem amiatt olvasom ezeket, mármint nem az emberekkel történő események miatt, hanem pont az előbb leírtakért. Így viszont csak egy nyeh. Nem tudom. Nyeh.

Amúgy ennek van/lesz folytatása? 

Leiner Laura: Illúzió (Bexi 3.)

Eredeti cím: --
Fordítás: --
Kiadás: L&L, 2015
Oldalszám: 424

Bexi, annak ellenére, hogy a második lemeze és a londoni út is jól sikerült a karrierje szempontjából, magánéletben kezd szétesni. Nem megy az írás, belesül a saját szövegébe, aggódik Nagy Márk miatt, meg az exe miatt is, aki kezdni kihasználni az ismerettségüket, a családja - egyszóval minden miatt aggódik, semmi nem sikerül és pont. Hát, olyan semmilyen, sajnos, nagyjából itt ki is fújt a történet, merthogy ezekre a könyv felénél már sikerül megoldást is találni, a többi meg sajnos csak nyáladzás. Nem is tudok semmi mást írnia történetről...

Lapos az egész. Sokkal nagyobb drámára és sokkal több érzelemre számítottam a beharangozás után, és nem azt kaptam, amit vártam. Vagy kezdek kiöregedni - ezt sajnos már korábban is észrevettem/említettem - és bár megveszem mindig az újabb és újabb Laura-könyveket, és el is fogom őket olvasni tisztességesen, várva a csodát, de már nem érzem ugyanazt, mint az SzJG-nél, vagy mint a Bábelnél... Ez nekem éppen ugyanannyira fáj, mint bárki másnak, de nincs mit tenni, mit tagadjam a helyzetet.

A szerelmi szál nem is az, hogy kiszámítható, hanem még abból is a lapos fajta. Úgyis pontosan tudja mindenki, mire mi lesz Nagy Márk reakciója, és hogy az utolsó kötet végéig úgysem jönnek össze "rendesen". És így van ez minden mással is. Úgyis cukormáz és rózsaszirom lesz a vége, ezt az SzJG-nél is tudni lehetett, de mégis voltak meglepetések, mégsem laposodott el a történet (csak az utolsó két résznél, de ot se ennyire, mint itt már a harmadik résznél).

Azért persze voltak jó poénok, kedves helyzetek, nem érelemmentesen olvastam végig a könyvet. Ugyanannyira szeretem (szentimentálisan), mint az előző részeket. És bár egyre negatívabban szólok a dologhoz, egyre kevesebb pontot adok neki, de nem fogom elvenni a lehetőséget Laurától, hogy egyszer még olyan hatással lesz rám, mint az elején!

Rachel Cohn – David Levithan: Dash és Lily – Kihívások könyve

Eredeti cím: Dash and Lily's
Book of Dares
Kiadás: Tilos az Á Könyvek 2015
Oldalszám: 280

Dash és Lily - ég és föld. Egyikük szereti a karácsonyt, sőt, egyenesen rajong érte, az ízekért, az illatokért, a hangulatért (ez Lily), a másikuk viszont próbálkozik a lehetetlennel, vagyis elkerülni a karácsony hangulatát a New York-i télben (ő Dash). És ha még csak ennyiben különböznének! Még szerencse, hogy nem ismerik egymást, biztosan nem jönnének ki jól.

Ám egy nap Dash a könyvesboltban bóklászva, ráakad egy piros noteszra. Lily noteszára, melyben a lány kihívásokat rejtett el, amik végül majd hozzá vezetik a szerencsés megtalálót. A két fiatal ezen a noteszen keresztül kezd egymással kommunikálni, sok rokoni kapcsolat segítségével, míg végül egy nap találkoznak is. De vajon mit gondolnak szemtől szemben a másikról? Nem csak ábránd volt, egy vágyálom az a kapcsolat, ami a füzetben megjelent? Képesek a valóságban is "egymásra hangolódni"?

Aki úgy veszi kezébe ezt a könyvet, hogy nem vár mást, mint egy kedves, mégis eredeti, karácsonyi történetet, az nagyon jól teszi, ha hozzá kezd. Mert ez nem több, nem kevesebb, mint amit a fülszövege elárul, és nem is kell neki. Az embernek nem kötelező folyamatosan Schillert és Dosztojevszkijt olvasnia, nem kell minden történetnek, amibe belekezd megválaszolnia, vagy legalábbis elmerengenie az élet nagy kérdésein. De ez nem azt jelenti, hogy nem érintheti meg az embert, nem mondhat neki valamit.

Két, egymás számára teljesen idegen ember ilyen különös találkozása, ha az ember már érzi a karácsony szelét (kint úgy mínuszokban, meg az üzletek mosdójában az ember szájába nyomott karácsonyi dalokon keresztül...), igenis elérzékenyül. Annyira szép dolog ez, mégiscsak a szeretet ünnepéről beszélünk. Dash ugyan pró
bálja elkerülni a dolgot, egyedül van otthon, szülei elutaztak, Lily pedig a bátyjára és a nagyapjára van bízva, aki szintén elutazik, bátyja meg inkább a pasijával van elfoglalva, így a lány is egyedül tölti az ünnepeket tulajdonképpen, és csak nem akar unatkozni. Dash pedig belemegy a játékba.

A történet természetesen egy "rutinos" olvasónak kiszámítható, de ez nem zavaró. Az eredeti ötlet, a szeretni való karakterek mind kárpótolnak érte. Kedves, aranyos,  jó és könnyű volt olvasni. Karácsony környékén az embernek nem kell ennél több, meleg szívvel ajánlanám mindenkinek, de leginkább azoknak, akik igazán átérzik ezt a karácsonyi hangulatot, és nem kezdik tíz körömmel kaparni a WC falát az IKEÁ-ban, mikor egy pisilés közben vagy negyvenszer hallgatja végig a Jingle Bells-t...

Színházi élmények 12. - Virágot Algernonnak (Operettszínház)

 

Daniel Keyes könyvéről írtam már egyszer (Daniel Keyes: Virágot Algernonnak), bár nem túl hosszan, mert olyan mély nyomokat hagyott bennem, amiket nem feltétlenül tudtam már szavakba önteni. Éppen ezért a filmről meg sem kíséreltem beszámolót írni (természetesen azt is végig bőgtem), de most, egy nappal a színházi élmény után szeretném valahogy igenis kifejezésre juttatni a musical által belőlem kiváltott érzéseket.

A 31 Charlie Gordonnak egyetlen álma van: hogy olyan okos legyen, mint minden más ember. Szellemileg ugyan egy kisfiú értelmi szintjén áll, de ami megkülönbözteti a többi társától, az a hihetetlen tudásvágy és a fejlődni vágyás – amire képes is lenne, ha az agya nem gátolná benne. Egy nap pedig Charlie megkapja élete lehetőségét, amire mindig is vágyott: zséniusz lehet.

De mi az ára?

A férfin a világon először végrehajtanak egy bonyolult agyi műtétet, melyet eddig csak egereken próbáltak ki, és figyelik Charlie-t, mint egy kísérleti egeret, nézik, hogyan fejlődik, hogyan tud végül könyveket olvasni, hogyan lesz hirtelen olyan, mint a többi ember – majd ahogy mindenkinél okosabbá válik. Azonban Charlie így sem feltétlenül boldog. Minden létező tudás és képesség a kezében van, több, mint amiről valaha álmodott – és épp ez az ára a boldogságának: a boldogsága. 

Lehet embereken kísérletezni? Lehet állatokon kísérletezni? Algernon, a fehér egér és Charlie egy és ugyanaz, nem különbözteti meg őket semmi más, csak az, hogy minek születtek. Mégis, mindkettőjüket üvegkalitkába zárják, egyedül Charlie-nak van meg a lehetősége, hogy szóljon: neki is vannak érzései. 

Az ember ott kezdődik, hogy létezik. Maga a létezés olyan érték, amit ha bármilyen másság miatt nem fogadunk el, egész egyszerűen a saját emberségünket tagadjuk meg.

A könyvben főleg Charlie-ra koncentráltam, mivel az ő szemszögéből, az ő leírásai által látjuk, mi is történik vele, ám a film volt az, amikor elkezdtem igazán, tudatosan elgondolkodni a többi szereplő, Charlie környezetének megélésein is. Ott van például Alice, a tanárnő. Az ő szemszöge talán éppen olyan fájdalmas, mint magáé a férfié, hiszen ott van egy felnőtt férfi az elején, akire úgy kell figyelnie, mint egy gyerekre, de ez a gyerek hirtelen felnő, és Alice beleszeret. És így, teljes szerelemben kell végignéznie, hogy a férfi, akit szeret, szépen lassan visszaesik, elküldi, majd el is felejti őt, és ismét csak a csodás Ms Kinnianként tekint rá, hiába mentek keresztül annyi mindenen együtt, csak a nő az, aki ezt tudja is. Kegyetlen, akárhonnan is nézzük a történetet. 

Az egyik ok, ami miatt látni akartam ezt a musicalt egészen azóta, mióta épp csak megemlítették, hogy tervezik, az az, hogy az Operettszínház darabjaira mindenki azt mondja, hogy szórakoztatóak, de nem komolyak, nem közvetítenek mély üzenetet, és bármennyire szeretik az emberek, csak szórakozásból járnak, kikapcsolódni. Ezzel többé-kevésbé egyet is értek, de ez egy olyan könyv, amiből nem tudtam elképzelni, hogy szórakoztató darabot, kikapcsoló darabot tudnak összehozni. A másik ok pedig a szereposztás. Ez az információ persze később kapcsolódott hozzá, de olyan nevekkel, mint Kerényi Miklós Máté, Földes Eszter, Szabó P. Szilveszter, Földes Tamás, Gömöri András Máté, Auksz Éva, Nádasi Veronika és Kékkovács Mara, ráadásul a Raktárszínházban, az ember nem hagy ki színdarabot, ha szereti az Operettszínházat. 

A darab bemutatója november 20-án volt, és szerencsére én már 21-én ott ülhettem a nézők között, bámulva ezt a csodát, amit a színészek, a zeneszerző, szövegíró és rendező összehoztak. Mert ez egy csoda volt, nem tudom máshogy megfogalmazni. Az első jelenet első percénél tátva maradt a szám, döbbenet jelent meg az arcomon, ami úgy is, hogy ismertem előtte a történetet, a végéig rajta is maradt, legtöbbször a könnyekkel együtt. És nem csak én voltam így vele. A nézők már a szünetben is néma csöndben hagyták el a nézőteret, halk suttogásokat lehetett hallani, szipogásokat, senki nem tolakodott előre, nagyjából háromszor annyi időbe telt kiérni a folyosóra, min máskor, a mosdóban pedig minden nő a lefolyt sminkjét igazgatta. És ez csak az első felvonás volt, és már itt a rendező, Somogyi Szilárd nyakába ugrottam volna, vagy megfojtani, vagy megölni. Ezt még mindig nem döntöttem el.

És ez még csak az első felvonás volt – a másodikat már szünet nélkül bőgtem végig, ahogy a mellettem ülök is. A színészek is sokkal csendesebben jöttek a tapsrendél, mi meg alig bírtunk tapsolni, pár percig senki nem fogta fel, mi is történik – és ez egy színésznek talán sokkal nagyobb megtiszteltetés, mint a hatalmas tapsvihar. A végén, hazafele sétálva (nem bírtam metróra szállni, muszáj volt kisétálnom magamból a dolgot, és gondolkoznom), az jutott eszembe, hogy ez az, ami miatt ezt szeretném csinálni. Mert az, hogy a hobbimat űzhetem nap mint nap, és ez az emberekből ilyen érzéseket – nem feltétlenül boldogságot, de katartikus élményt vált ki, az egy fantasztikus dolog. Mindig csodálattal néztem a színészekre, kiskorom óta, és amint beszélni tudtam ugyanezt elmondtam, hogy ezért szeretnék színész lenni: hogy a nézőtéren ilyen érzések jelenjelek meg egy általunk összerakott valami láttán. Nincs ennél fantasztikusabb munka a földön! 

Ami még érdekes hogy ugyan ez egy musical, de szinte észre sem vettem, mikor énekeltek. Teljesen belefeledkeztem a történetbe, és minden dal olyan volt, mintha tovább beszéltek volna. Nem volt különbség közte, nem lehetett észrevenni az átmeneteket.

Földes Eszter: Alice bőrébe bújva éppen olyan volt, mint amilyennek a könyv elolvasásakor képzeltem. Nekem ő volt és lesz Ms Kinnian mindig, nagyon örülök, hogy ő kapta a szerepet, bár ő volt az egyetlen, akinél nem szerettem, mikor énekelt. Bár nem csúnya a hangja, sőt, kifejezetten szép, de nem simult bele a szerepébe, erőlködésnek éreztem minden dalt tőle – persze a végére már nemigen vettem észre semmit, örültem ha láttam.

Szabó P. Szilveszter: Róla eddig is tudtam, hogy egy nagyszerű színész, nagyszerű énekes, ráadásul ezt a szerepet mintha rá szabták volna. Nem szeretné a történet végéről elárulni semmit, bár sokan valószínűleg persze tudják, de a vívódásai, a tekintete, a kisujja legkisebb porcikája is játszott. Ő volt dr. Strauss, és nem Szabó P. Szilveszter tegnap este. 
 

Gömöri András Máté: Őt először láttam “komolyabb” szerepben, olyan igazi, felnőtt férfi szerepben, és tökéletesen alakított. Most, hogy más karakterként is láttam, minden kétely nélkül állíthatom, hogy igazán ígéretes fiatal színész!

Földes Tamás: Földes Tamást is eddig teljesen más karakterekben láttam, ám ahogy a bárban Auksz Évával (Lita) művelt, a jellem, amit megjelenített, teljesen eltért azoktól, amiket eddig láttam tőle. Bár negatív karakterként szerepelt, és a humoros részeken sem volt képes nagyon nevetni a közönség, nagyszerűen játszott ő is. 

 

És végül Kerényi Miklós Máté: lassan igazán meg vagyok arról győződve, hogy nem csak a húgom, de én is beleszeretek :) Ahányszor megjelenik a színpadon, valami megváltozik. És Charlie szerepe, a szánalomra méltó, a minden nőből anyai ösztönöket előhúzó szerep – csak meg akartam ölelgetni, és azt mondani, hogy minden rendben lesz. Nem hiszem, hogy volt olyan nő, aki az előadás után ne szeretett volna bele. Mivel ugye a Raktárszínházban volt az előadás, nagyon közel voltak a színészek, minden arcrezdülésüket figyelemmel lehetett kísérni. És mikor Máté játszott, csak az arcára kellett pillantania az embernek, és ennyit lehetett róla leolvasni: “Fogadjatok el!”. Ahányszor rá néztem, sírtam. Nem hiszem, hogy kel ennél több magyarázat ide.

Összességében én sírtam a könyvön, sírtam a filmen, most pedig sírtam a színdarabon. És lehet, hogy mazochista vagyok, de újra akarom olvasni most azonnal a könyvet, meg akarom nézni megint a filmet, de legfőképp: újra látni szeretném a musicalt!

Sírni akarok!

Képek forrása: szinpadfoto.hu

Színházi élmények 11. - Grease - The No. 1. Party Musical (Bánfalvy Stúdió)

Pénteken volt szerencsém megnézni a Grease premierjét a SYMA csarnokban. Az év sokak által legjobban várt party-musicalje azonban (számomra) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ugyan a történtről nem is mondanék sok kritikát, mert az eredeti, 1978-as filmben sem azt szerettem, hanem a dalokat, a hangulatot – de hogy a végkonklúzió mi, az más kérdés...

Aki nem ismerné a filmet, annak leírom röviden, miről is van szó (nem lesz túl bonyolult egyébként, de a filmet mindenkinek ajánlom!).

Danny (John Travolta) és Sandy (Olivia Newton-John) megismerkednek a nyári vakáció alatt, és egymásba szeretnek. Azonban Sandynek vissza kell utaznia Ausztráliába, így a nagy szerelem megszakad – egészen addig, míg Sandynek máshogy nem alakul az élete, és véletlenül ugyanabba a suliba iratkozik be, mint ahova Danny is jár.

Ahelyett azonban, hogy boldogan egymás nyakába ugranának, Danny nem fordít különösebb figyelmet a lányra, mivel a csapat “nagymenőjeként” egy nyári kaland az csak a nyárra vonatkozik. Sandynek ez természetesen nagyon fáj, és bár többször próbálkoznak így meg úgy, a végén a lánynak kell megváltoznia azért, hogy Danny a haverjai előtt is kimondja, hogy szereti, mert “arra méltóvá vált”.

A darab változatban azért vannak apróbb változások is, pl. hogy Sandy nem Ausztráliába megy vissza, hanem a Miasszonyunk gimnáziumba, meg hogy azért Danny hazudott neki, pl. hogy a Harvardra jár, stb., amik a filmben nincsenek benne, de ezek tulajdonképpen apróságok (bár utóbbi azért Danny karakterén változtat valamicskét). De beszéljünk akkor a konkrét premierről.

Ami először feltűnt, hogy a hatalmas nézőtérhez képes a színpad nagyon kicsi, a rossz beláthatóság miatt ugyan felszereltek két kivetítőt, de az ember nem moziba megy ilyenkor, nem olyan izgalmas végig azt nézni. Nagyobb színpad, több táncos – és én a fenti lelátókra nem engedtem volna közönséget, mert élvezhetetlenné tette a darabot. Szerintem egy darab elkészítésénél mindenképp kell ezekre is gondolni, nem csak a bevételre, ami a több hely miatt lesz, mert mégiscsak a nézőnek készül a műsor.Az egésznek nagyon lehúzás-érzése volt, mert elvileg már a 6. sorból sem lehetett semmit látni vagy hallani, nem is beszélve a széléről, ahova 13 ezerért lehetett jegyet venni - és nem láttál semmit, csak a takarást...

Szóval, mivel fent ültem (azért nem panaszkodom, mégiscsak ingyen jegy volt), már csökkent az élvezhetőség lehetősége, de még reménykedtem, mert azért a hangulat lehet nagyon jó, ha csak a hang jut el hozzánk, akkor is. És azért ott van a kivetítő is. Na, a kivetítőn nagyon ritkán lehetett követni azt, ami a lényeg volt. Mikor beszélgetett két ember, olyankor a háttér táncost láttuk, vagy a díszletet – szóval a camera-man sem volt a toppon. A hang pedig... Hát, nem tudom mennyit szitkozódtak utána és közben a színészek és a szakemberek, mert az pocsék volt. A főszereplők portjai recsegtek-ropogtak, nem lehetett érteni, amit mondtak, sípoltak, vagy éppen úgy szóltak, mintha dobozból hallgattuk volna, vagy pedig egyáltalán nem is működtek. A Doodyt játszó Ekanem  Bálint szólójából szinte semmit nem lehetett hallani, Vastag Csabának pedig végül egy mikrofont nyomtak a kezébe. Szörnyű volt a hang...

Ha pedig mindezektől eltekintek, akkor kénytelen vagyok megemlíteni, hogy a két főszerepet játszó Csaba és Görgényi Fruzsina nemigen voltak a toppon. Nem Sandyt és Dannyt láttam a színpadon, hanem az X-Faktoros Vastag Csabát és egy semmilyen kis szőke lányka. Nem voltak hitelesek nekem, mintha nem is próbálták volna meg eljátszani vagy beleélni magukat a szerepbe, amit a közönség általában megérez.

Sokszor éreztem azt, mintha a szereplők nem figyeltek volna a végszavakra. Pl. a suli-bulinál, mikor össze-vissza hallunk pár mondatnyi beszélgetéseket, akkor kifejezetten idegesítő volt az a sok várakozás, ami a beszélgetések között eltelt Nem tudom, ez a figyelmetlenség volt-e, vagy rendezői utasítás, de sokkal ritmusosabban mondtam volna ezeket a mondatokat.

Végül pedig még egy negatívum, ami engem kifejezetten zavart: az átváltozás. Nem lövök le nagy poént, ha elmondom, hogy a végén Sandy egy dögös macaként kéne, hogy megjelenjen, tiszta feketében, bőrnadrágban, feltupírozott hajjal. Na, hát itt valami pirosas-csíkos, haskilógatós fölső volt Fruzsinán, ami nagyon bosszantotta a szemem, de még el is fogadtam volna, ha a játék benne jó. De nem volt az. Tulajdonképpen semmi nem változott, nem láttam bevállalósabbnak Sandyt, aminek a hibáját csak a színésznőben tudom keresni, amiért nem hozta hitelesen. Hiába beszélt csúnyán és rázta a fenekét, kevés volt, nagyon kevés...

A többi szereplő azonban, be kell látnom, nagyon jól teljesített, próbálták hozni a hangulatot, amit a hatalmas tér miatt nehéz volt mindenhova eljuttatni. Doddy és Sonny (Vastag Tamás) a fiúk közül pompásan játszottak, míg a Pink Ladies-ből a Frenchy-t játszó Szemerédi Bernadett, és a Marty-t játszó Mózes Anita alakítottak talán a legjobban. Direkt külön szeretném megemlíteni Ress Hajnalkát, aki Jen szerepében olyat alakított, amire szerintem a legtöbb néző élénken emlékezni fog még egy darabig! Mellettük meg kell még említeni Harmath Imrét is, aki ugyan csak egyszer lépett színpadra, mint “Teen Angel”, de ebben az egy dalban is megmutatta, milyen az igazi tehetség!

Azt összefoglalóként el kell mondanom, hogy ugyan semmiképp nem mondanám egy darabra se, hogy “szar”, de egy ilyen volumenű, ennyire reklámozott darabot, ilyen szereplőkkel – hát annak sokkal nagyobbat kellett volna ütnie. Egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiába volt hát a sok promo, egy amatőr társulat nagyobb kaliberű előadásához tudom csak hasonlítani a színdarabot – annak viszont jó volt. A színészek próbálkoztak, hozták, amit csak lehetett, de nem szabadott volna ennyi embert beengedni ennyi pénzért, mert most valószínűleg rengetegen éreznek csalódottságok, abban biztos vagyok...

Akit érdekelnek a vidéki helyszínek, az itt tájékozódhat: http://www.grease.hu/

Ruta Sepetys: Kalitkába zárt álmok

Eredeti cím: Out of the Easy
Fordítás: Szűr-Szabó Katalin
Kiadás: Maxim kiadó, 2013
Oldalszám: 332

1950-ben járunk New Orleansban, ahol a 17 éves Josie többé-kevésbé egyedül tengeti mindennapjait, mivel prostituáltként dolgozó édesanyjának ezernyi más dolga van, mint élete megkeserítőjével, valamint testének tönkretevőjével foglalkozni. 

Josie szép, okos, mint ezt minden oldalon megtudjuk, valamint mindenki magának akarja, ami meg természetes, mert ha nem, akkor meg felhozzuk, ő valamiért nem akarta lesmárolni a kiscsajt. Hmm. 

Bocsánat előre, de ez a könyv nagyon felhúzta az agyam, hiába álltam úgy neki, hogy előtte, mikor beleolvastam, akkor imádtam, a teljes üresség érzésével, valamint egy kis dühvel tettem le a végén... 

Utólag még a fülszöveget is el kellett olvasnom, hogy tudjam, miről is szólt a könyv - hát igen, a fülszöveg. Szeretném azon keresztül bemutatni nektek a történetet, plusz adok majd még hozzá egyet s mást (ó igen, aki nem szeretné tudni a történet fontosabb mozdulatait, az ne olvasson, mert akarva-akaratlanul is tele lesz spoilerrel a bejegyzés!) 

Na, kezdjük is: 

" (...) a tizenhét éves Josie Moraine csendben szövögeti álmait. A helyiek között csak a bordélyban dolgozó prostituált anyjáról ismert Josie többet szeretne kicsikarni az életből, mint amit New Orleans kínálhat. (...) " - a név és a kor stimm. Na de az "álmai", azok az egyetem, valahol messze, de az sem álom, mert mások igazából nem akar menni, legalábbis az elején cseppet sem érzed a szándékot, csak az ellenállást, mígnem meg nem jelenik egy okos és csinos lány, aki valami puccos egyetemre jár, és Josie mintha beleszeretne, rögtön oda akar járni, és ez az álma. És két perc se volt a találkozás! Mi van? 

" (...) Tervet kovácsol hát, hogy maga mögött hagyhassa a várost, (...) " - a terv a következő: mások felajánlják, hogy fizetik az egyetemet/mások megszerzik neki a pénzt. Ő meg kitölt egy jelentkezési lapot úgy, hogy tudja, nincs rá pénze. Értelmes ez? Szerintem sem. 

 " (...) de a negyedben történt rejtélyes haláleset olyan nyomozásba sodorja, ami próbára teszi az anyja, a lelkiismerete és a Conti Street rideg madámja, Willie Woodley iránti hűségét. (...) "- a rejtélyes haláleset: egy férfi, aki egy nap vásárolt a boltban, amiben Josie dolgozik, este összeesik, és állítólag szívinfarktusban meghal. Erről azért tudunk, mert gazdag, és eltűnt az órája. Ami előkerül Josie anyjának az ágya alól. Ki köti össze ezt a kettőt? Senki! És kit érdekel a pasas? Tulajdonképpen senkit, csak Josie-t, mert azt képzelte, ő az apja, mert jó fej volt vele... Ez a rejtélyes haláleset. Érzelem kb mint egy szem zöldborsóban. Hűség meg, hogy becsapja a Willie-t, mert nem adj oda az órát, majd mikor elmondja, a nő feldobja a talpát. Puff. 

Ezen kívül ami mintha még történne: néha ide-oda utazgatunk. Néha egy-egy férfi látogatja meg Josi-et. Néha megcsókolja valaki, néha nem (ilyenkor mindig jön a "valamiért nem csókolta meg" szöveg). Szerelem nincs. De van. Nem tudom. Mondom, mindenki a csajra hajt, aki meg mintha senkire, csak a végén, természetesen kiderül, hogy végig szerelmes volt. 

Te jó ég, össze se tudom szedni a gondolataimat! Hát, én ezt nem értettem… Mármint az értelmét. Mi volt egyáltalán a történet? Nem is volt… Szereplők sem igen, néha felugrott egy-egy név, akikről amúgy semmit sem tudtunk, aztán a kiscsaj mindenkinél felhozta, hogy nem csókolta meg – de hát nem ő a prostituált, ne haragudjunk, miért kellett volna mindenkinek neki esnie? Na mindegy. 

Én jobbra számítottam, valami igazán komolyra és mélyre, helyette egy nagy, értelmetlen, felesleges maszlagot kaptam… És éppen ettől a könyvtől, éppen ettől az írótól többet vártam…