 |
| Eredeti cím: The Testament of Jessie Lamb Fordítás: Béresi Csilla Kiadás: Ad Astra, 2013 Oldalszám: 324 |
Úgy néz ki tehát, hogy az emberiségnek nincs tovább, az utolsó generáció éli most életét, és nincs esély arra, hogy újabbak szülessenek.
Vagy mégis?
A tudósok próbálnak ez ellen tenni, így kifejlesztik a Csipkerózsika-programot, melyben az anya ugyan altatással szintén elhalálozik, de gyermeke életben maradhat. Igen ám, de a vírus az újszülöttben is benne van, ráadásul ha minden anya csak egy gyereket tud szülni, ismét csak ugyanott vagyunk.
Aztán kifejlesztik a lombikbébi-program folytatását, miszerint az embrió állapotban lévő babákat betudják oltani egy ellenanyaggal, és akkor ugyan az anya továbbra is meghal, de ők már képesek lesznek több gyereket szülni, nem csak egyet.
Azért a módszer még nem tökéletes, vannak is bősz ellenállások, tüntetések, főleg a nők részéről, hogy miért nekik kell elszenvedniük mindent, ők nem hajlandóak feláldozni az életüket, tegyenek valamit a férfiak is!
Jessie története egy szobában kezdődik, ahol az apja tartja bezárva, megkötözve, de a miértjét nem tudjuk Ahogy azonban halad előre a történet, időnként a szobában vagyunk Jessie-vel, de főleg a "testamentumát" olvassuk, hogyan is került ide, milyen döntési folyamatok mentek végbe, míg az apja be nem zárta.
Ez egy nagyszerű könyvnek ígérkezett, nagyszerű borítóval, ami ráadásul egy magyar lánynak köszönhető (Gyermán Petra többi művét is érdemes megnézni itt), ráadásul ott volt a tény, hogy az Ad Astra kiadó könyveiben még nem csalódtam. Úgy látszik azonban, egyszer mindennek eljön az ideje, és bár nem nyerte el annyira a tetszésemet a könyv, azért mégiscsak tudok róla pozitívumokat mondani, csak valamilyen üresség maradt bennem a befejezése után, meg nem haladtam vele úgy, hogy mindent félredobva olvastam. Szóval csak sodródtam, ez a megfelelő kifejezés. Sodródtam, de igazán nem foglalkoztatott, hova, merre, csak mentem, mentem, az agyam meg tompult...
Talán azért is van egy kis távolság köztem és a könyv között, mert nem tudtam azonosulni fő problémával, vagyis az AHS-el, mivel itt nálunk nincs alapja. Az ilyen jövőben játszódó, disztópikus könyvekben pedig főleg az fogott//fog meg, hogy látom, a szerző milyen ma is létező dolgot gondolt tovább. Szóval ez is lehetett egy ok a "tompaságomra".
Az egész könyv alatt az járt a fejemben, hogy ha ilyen helyzetben lennénk, és tényleg a 16 évesek lennének azok, akik a legalkalmasabbak Csipkerózsikáknak, és a korom is stimmelne, gondolkodás nélkül jelentkeznék. Úgy tűnik, hasonló önfeláldozó ösztönökkel születtem, mint Jessie :) De szegény lánnyal mégsem tudtam azonosulni, és nem igazán tudom, miért... És nem is tudok filozofálni, hogy miért nem, mert olyan.. üresnek érzem magam...
Érdekes gondolat, jól megírt könyv, látszik, miért nyert komoly díjakat (Arthur C. Clarke-díj, Man Booker-díj jelölés), de valahogy azon kívül, hogy ehhez az elemek megvannak benne, nem is nehéz olvasni, nem tudom megfogalmazni, de engem, mint olvasót kevésbé rántott be a világ, mint vártam/számítottam rá.
Vannak olyan könyvek, amiket az ember nagyon vár, és 100%-ig biztos abban, hogy neki ez tetszeni fog, ajnározza majd, mindenki kezébenyomja, hogy más is részesüljön abban az érzésben olvasás közben, amiben ő, és aztán befejezi a könyvet, és semmi. Üres. Túl sok volt az elvárás.
Ha ez a könyv úgy kerül a kezembe, hogy a borítóján kívül semmit nem tudok róla, egy szót sem olvastam vagy hallottam róla, akkor tetszett volna. De az elvárásaim elrontották, és nem azt kaptam, amit szerettem volna. És olyan rossz érzés ezt most leírni, mert nem ezt akartam, mikor elkezdtem olvasni, és mégis... Szomorú...
3,5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése