2012. május 18., péntek

Lauren Beukes: Zoo City

Eredeti cím: Zoo City
Fordító: Körmendi Ágnes
Kiadás: Ad Astra, 2012
Oldalszám: 360

“Senki nem tudja pontosan, mikor kezdett a természetfeletti valósággá válni.
Azokat a bűnösöket, akik valaki más haláláért felelősek, misztikus átok sújtja: állatok szegődnek melléjük élő lelkiismeretként és a társadalomból való kiközösítettség jelképeként. A menő újságíróból a társadalom peremére került és egy családi tragédia következtében elállatosodott Zinzi December Johannesburgban él egy Lajhárral együtt, és különleges képessége segítségével eltűnt tárgyakat kutat fel. 
Amikor Zinzit a neves zenei producer, Odysseus Huron azzal bízza meg, hogy találja meg a lemezbemutató előtt álló popsztár ikerpár nemrég eltűnt lánytagját, Songwezát, olyan ügybe keveredik, ahol újságírói ösztöneire, régi és új barátokra, valamint misztikus képességére egyaránt szüksége lesz. Zoo City mélyén sötét titkok lapulnak.”
Ismét nehéz helyzetben vagyok. Az a fránya döntésképtelenség! Valaki tud rá valami jófajta gyógyszert? Na, de mindegy is…

Annyira nem volt jó, mint számítottam rá, bár a világ, amit lefestett, kétség kívül érdekes. Az állatokról folyton a daimonók jutottak eszembe (aki olvasta, avagy látta Az Arany Iránytűt, tudja, mik is ezek a lények), és ezen nem tudtam túltenni magam, magamban mindig így emlegettem őket. Hisz ők sem tudnak túl messzire távolodni egymástól, élő lelkiismeretek. A másik még, ami “nem tetszett”, az a történet. Nem is nem tetszett, inkább csak nekem nem kellett volna bele. A társadalomról nagyon szívesen olvastam volna még, tényleg, és a történettel sem volt gond, csak egyik most jobban fogott meg, mint a másik. Előfordul.
Nagyon tetszett, ahogy Beukes  a  szavakkal dobálódzott. Durván, de tökéletesen ábrázolt mindent, a legkisebb szó is tökéletesen illett a szövegkörnyezetbe, egyetlen egyszer sem éreztem úgy, hogy hirtelen más “stílusban” kezd el írni, mint ahogy mostanában a magyar írók amerikai történetében találkozom velük. Végig észben tartott minden apró részletet, és fel is használta őket az utolsó cseppig. Erre is ugyan azt a negatív példát tudom felhozni, mint a stílusnál…
Hogy miről olvastam volna még szívesebben? Arról, hogy mi alapján dönti el a természet, milyen állat kerül az ember mellé, és arról, hogy Benoit családja mit gondol, hol van ő, mit csinál, miért nem jelentkezett évekig. Ezek a kérdések jutnak per pillanat az eszembe, több majd biztos fog, csak később…
A végéért jár neki a plusz pont (eleinte csak 3-at akartam neki adni), mert nem az a nyáladzósheppiend, hanem abszolút reális – már amennyire abban a világban ez lehetséges.

4/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése